Mit jelent egyedülálló anyának lenni?

A mai nap elolvastam a Bezzeganyán "Az egyedülálló anya csokit eszik és az óráját nézi a moziban" című bejegyzést, és úgy gondoltam, leírom, hogy én magam, hogy élem meg az egyedülállóságot. 

Ezt a blogot még akkor kezdtem (egy másik blog oldalról költöztem át ide), amikor még együtt  voltam Levente apjával. A főiskola 3. évét tapostam akkor, és nem mondom, hogy nem várhattunk volna vele, de nagyon szerelmes voltam, s úgy gondoltam, lediplomázok, aztán kezdhetjük az életet, hiszen voltak tartalékaink. De utólag kiderült, hogy ezt a dolgot csak én gondoltam így. Azt tudnotok kell rólam, hogy én egy olyan családban nőttem fel, ahol a szülők már több mint 30 éve szeretik és tisztelik egymást, így számomra is ez tűnt természetesnek. Manapság már nem, teljesen eltorzult a családról alkotott képem, noha tudom, hogy ez nem jó.

A terhességem első három hónapja,  (az utóbbi több hónap is igazából) csak remegéssel, sírással és kiborulásokkal volt tele. Magánnyal, elkeseredéssel. Így csináltam végig a főiskola 4. szemeszterét.  Magam sem tudom, hogyan, de sikerült, 4,3 - as átlaggal. De még hátra van a nyelvvizsga (ami teljes kudarc, mert 4 sikertelenen vagyok már túl) és egy 60%-ban kész szakdolgozat. És egy államvizsga. Meg kell csinálom, de hogy hogyan, nem tudom. De meg kell. 

Úgy végezték el rajtam a szívvizsgálatot, hogy előtt 3 perccel tudtam meg, hogy mégsem jön vissza hozzánk az apja. Talán 7 hónapomba telt, mire megnyugodtam, aztán jött a kórház. 2 hét patológia. Máig sem tudom még feldogozni. Fel keltem itthon azzal az örömmel, hogy de jó, végre hallhatom a pici szívverését, helyette kórház lett belőle. Két hét múlva rossz eredmény, beindított szülés, nyolc óra vajúdás. Nem örülhetem a végén sem, a gyerekemet nem hogy nem foghattam meg, még látni sem láthattam, hiszen elvitték újraéleszteni. Sem örömkönny, sem megkönnyebbülés, csak dermedt csend, és az orvos némasága. Csak feküdtem az ágyon két óráig, reszkettem mint a nyárfalevél, és kérdeztem anyát, hogy mi a baj, miért vitték el ilyen gyorsan? Miért nem sírt fel? 

Az éjszaka alatt alig aludtam, mert folyton az járt az eszemben, hogy hol van a gyermekem, akire még csak egy pillantást sem vethettem. Másnap megnézhettem a PIC-en, csövekkel tűzdelve, lélegeztetőgépen. Hát nem egy anya álma így látni a gyermekét.
Majd hallgathattam a padon ülve odakint, hogy a fiam fejét szurkálják, ő meg üvölt a fájdalomtól. 4 naposan foghattam meg először, akkor is csak egy pár pillanatra. Közben a gyermekágyon bónuszként nézhettem a babájukat tologató anyukákat. Még két hét a kórházban. Baba koraszülött osztályon, én meg a Mama szálláson, retkes ágyon, ahol még csak orvos sem járt. 

Már akkor kezdtem belesüllyedni a depresszióba. Annyira de annyira szerettem volna magam mellett tudni az apját, még ha nem is páromként, legalább apaként. Ha a gyerekemtől vért vesznek, vagy infúzióra kötik, de ne egyedül hallgassam a sírását, hanem legyen mellettem az az ember, akivel együtt nemzettem, és tartsa bennem a lelket. Nem volt, el kellett fogadnom. 

Hazaérve a szoptatás sem ment, feladtam, bánom. Vártam hónapokig, hogy megjelenjen az apja az életünkben, nem jött, már feladtam azt is. 8 hónaposan bekerült a fiam kórházba ismét, naponta jártam fel Pestre, hogy tudja, ott vagyok mellette. Ezért is csak lecseszést kaptam, én lettem a hibás, hogy beteg lett a fiam.Megpróbáltak bemocskolni, hogy félreléptem és nem is az Levente apja, aki.

A szüleimmel élek, havi 30 ezer forint jut a fiamnak, amiből természetesen nem tudok meglenni. Segítségre szorulok, ha szégyen, ha nem. De sokat köszönhetek a szüleimnek, akik habár szeretnek beleszólni a fiam nevelésébe (holott bőszen tiltakoznak eme állítás valósága ellen), rengeteget segítenek is. Nem mondom, hogy zökkenőmentes a kapcsolatunk, de jó, hogy itt vannak nekem. 

Szerencsére maradt egy barátnőm, akivel mindent megbeszélhetek, és kiáll mellettem, bármi van. Akárcsak a nővérem. Szerencsés vagyok, hogy vannak az életemben még igaz emberek, akik segítenek felállni, s kirángatni a depresszió fekete, lucskos mocsarából. Most gyermektartásért harcolok, és nem adom fel. Tudom, hogy ennyi jár a gyerekemnek.

Azt hiszem erős vagyok. Erősebb, mint sok ember. És azt is elmondhatom, hogy már csak előre nézek, s nem tabu az apa téma sem, sokszor felmerülnek a régi emlékek, amiken jókat mosolygunk a családdal. Vagy már nem fáj az a tudat, amikor látom a gyerekemet két pofára tömni a kaját, és minden gyomor összeszorulás nélkül ki tudom mondani nevetve, hogy akárcsak az apja! Ő is ilyen nagyevő! A sebek lassan gyógyulnak, de gyógyulnak. Úgy érzem, kezdem megtalálni az utat a boldogság felé, és már nem érzem magam magányosnak. Nem hiányzik annyira a férfi az életemből, sőt tök jól elvagyok nélkülük. Jut idő magamra, elmehetek randizni, még szórakozni is, ha akarnék. Ezért is szerencsés vagyok.Mindennél jobban szeretem a fiamat, és minden porcikáját szeretem. Kétszer majdnem elvette tőlem az Isten, de csak megtartotta. Hálás vagyok hogy így történt, mert ő a fény az életemben. Amíg csak élek.

Hát ez az én történetem. Köszönöm, aki elolvasta. 

Tökmag anyu