Beszámoló :)

Naszóval... egy kicsit elhanyagoltam a beszámolót magunkról... Múlthéten Levi keresztanyjával elmentünk mérésre. 7700 grammal jöttünk ki a kórházból, és most 7300-at mértek. Hát, nem valami jó szám... Úgyhogy most is mennünk kellett, egy hét alatt pedig hízott 3 dekát. Nem sok, de ez is valami. Szegénynek olyan cérnaszál lábai vannak, hogy néha azt hiszem, elpattannak. :)

Viszont valamelyik majom ellopta a plédet a kocsijából, szóval azt üzenem az illetőnek hogy 100X, vizesen és összecsavarva csapjanak arra a retkes seggére vele, majd tömködjék bele úgy, hogy a száján jöjjön ki!! Remélem örülni fog neki.

Elnézést, kicsit elkalandoztam. Amióta ilyen jó idő van, egész nap kint vagyunk a friss levegőn, sokat sétálunk keresztanyuval is a városban. Egész jó színt kapott a pofija. Mármint Levinek. :D :) Kevertem ki neki naptejet, így nem ég le az arca, s nem mellesleg nem több ezer forint, nem úgy mint a boltokban kapható babáknak szánt termékek. :) Rengetegen mosolyognak rá és dicsérik meg, hogy milyen gyönyörű (a sportkocsi előnye, hogy immár látják :D ), az ismerősök pedig mindig mondogatják, hogy tiszta apja. Mármint külsőleg. Még szerencse... én nem vagyok valami kellemes látvány. :D De amúgy tényleg, néha elgondolkozom azon, hogy melyik testrészét, kitől örökölte. A füle meg a szája az biztos, hogy az apjáé, a szeme az inkább az enyém. Fogós kérdés, mert rengeteg a kék szemű mindkettőnk családjában. :) Megosztom veletek édesapám egyik kedvenc mondatát: Hej M., sok mindent elcsesztél már, de ezt az egyet jól csináltad! :D Még mindig nevetek rajta. :D

 A közelmúltban pedig nagy elhatározásra szántam el magam (nem, nem fogyózok :D), ami úgy hiszem, rettentő nehéz és stresszes időszakom lesz, de eddig is sok mindenen mentem már keresztül - ezt is túl fogom élni. Majd tájékoztatlak benneteket. :) 

Legyetek jók és tartsatok továbbra is velem! :) Holnap ismét hasznos dologról olvashattok a Baba pénteken!

Üdv, 

Tökmag anyu

Ha az élettől citromot kapsz, csinálj belőle limonádét

Régen írtam. Tudom. Múlthét csütörtökön felvettek mellé, és egy anyás kórteremben laktunk. Jó érzés volt végre mellette lenni, és úgy éreztem ő is nagyobb biztonságban érezte magát. A körülmények jók voltak, foglalkoztak velünk, és nagyon szerették Levit. Kedden engedtek haza minket, de még előtte kiszedték a lábából a varratokat. És persze, hogy ne legyen felhőtlen az öröm, megkaptam az újabb pofont, mert hát nehogy azt higgyem itt már minden rendben lesz. Egész életében veszélyben lesz. A műtét szövődménye bélösszenövés lehet, ami azonnali sebészeti beavatkozást igényel. És ez akármikor bekövetkezhet. Órákon belül olyan állapotba kerülhet, hogy....

És ezzel a tudattal kell élnem az életemet. Úgy érzem, soha nem lehetek már boldog. Sokan túlzásnak vélik ezt, de ha a saját gyermekükről lenne szó, ők is komolyan vennék. Annyira, de annyira kis szeletet kaptam az anyaság szépségéből - de ezért a kis szeletért is olyan szinten kapkodnom kell, hogy belefáradok. Igyekszem minden pozitívumot, jó emléket, szépséget magamba zárni, hogy minden olyan napomon, amikor már úgy érzem vége,  ezek adjanak erőt. Levi most már soha nem ehet puffasztó ételeket sem, tehát a tej, brokkoli, gyümölcsök java, káposzta, stb. kizárva. 

Ezt mondták nekem: "Amikor kiderül egy gyerekről, hogy bármi módon sérült (más, mint a "többi"), a szülőkben elindul egy gyászfolyamat. El kell siratni, el kell engedni azt a tökéletesen egészséges gyereket, aki a képzeletünkben él, hogy a helyére léphessen az az önmaga miatt tökéletes gyerek, aki viszont van, és megláthassuk azokat az örömöket, amiket ad."

Tudom, hogy lehetne még rosszabb, de mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Annyira fáj és csalódott vagyok, hogy a kisfiam nem kapta meg a lehetőséget arra, hogy boldogan és egészségesen élje le az életét. Pedig mit vétett??? Mit véthetett egy 8 hónapos kis lélek? Miért érdemli azt, hogy az apja, aki annak ellenére, hogy tudta, hogy beteg, újra meg sem nézte, és még érdeklődni sem érdeklődik iránta? Miért kell ennyit szenvednie? Miért? Miért? MIÉRT???  

Úgy éreztem, hogy végleg összetört a szívem, amikor a szobánkban lévő másik kisfiúhoz járt az apukája és a szemem előtt játszottak, ölelgette, puszilgatta. Olyankor egyszerűen el akartam tűnni a föld színéről, levegővé válni. Mert nincs annál nagyobb fájdalom egy anyának, amikor azt látja, hogy a kisfia az ágyon ülve nézi az apukát és a kisfiát, ahogy azok ketten szeretik egymást, s neki fogalma sincs arról, mit jelent az a szó, hogy "apa". És arról sem, milyen velejéig romlott ember az, aki őt nemzette. Hogy létezik olyan rossz ember, mint ő.  El sem tudom képzelni, hogy hogy élhettem le 6 évet ez az ember mellett, aki magára hagyta a kisfiát, még akkor is, amikor csak 50% esély volt arra, hogy életben marad. Aki magára hagyta a több mint 80 éves nagymamáját a több tízezres számlákkal, amiket neki kéne fizetnie. És azt sem tudom elképzelni, hogy hogy képes valaki így élni párjaként, mikor ezeket tudja. A dédi meglátogatta Levit a kórházban, örültem, hogy legalább az apai dédnagymamáját láthatja. Mondta, hogy nehéz egyedül, többször is elesett már, a székről, az utcán úgy, hogy azt hitte, sosem áll fel. Kirabolták a nyílt utcán. Alig van segítsége, mert aki megígérte, hogy vele lesz, amíg meg nem hal, lelépett. Annyira sajnálom, hogy nem tudok neki segíteni...

Azt mondták, hogy egy hős vagyok, amiért ennyi mindent elbírok. Én nem érzem magam annak. Már csak az árnyéka vagyok annak az embernek, aki pár évre ezelőtt boldogan, életvidáman elkezdte a főiskolát, tele célokkal és reményekkel. Azt tudom, hogy erős vagyok. Megedzett az élet. Csak belülről sorvadok. A mindennapi aggódás, gyomorgörcs lassanként emészti fel majd a lelkemet.

De ezt kaptam. Majd kihozok valami jót ebből is. Azt mondják, hogyha ha az élettől citromot kapsz, csinálj belőle limonádét. Hát az enyém már kurva erős limonádé lesz.

Hear me oh my god....

Mit érezhet egy apa, ki elhagyja a gyermekét? Lehet egyáltalán apának nevezni az olyan embert? 

Azt, akinek nem kell a csecsemő békével teli illata? Azt, aki nem akarja hallani gyermeke szívdobogását?

Van -e bűntudata? Van - e könnye? Megdobban -e a szíve, ha rágondol? Egyáltalán gondolja azt, hogy ő maga édesapa? Hogy felelősséget kellene vállalnia valakiért? Miért könnyebb több száz kilométerre elbújni és elrejtőzni? Minek kell a sok hazugság? Miért kell a sok bántás? Miért kell másokra hárítani a bajt? Miért bánt olyan embereket, akik kiálltak mellette? Miért gyáva? Miért hazudik magának?

Miért? Miért....

Lehet, hogy vannak ilyen emberek, akik egyszerűen csak gonoszak. Olyan romlott, mételyes a lelkük, hogy azt egy jó ember el sem tudja képzelni. Aki magába szívja a szeretet, s ő undok mocskával szórja körbe a világot. Vannak hálátlanok. Vannak színészek. 

Milyen lehet egy családban élni? Egy olyan családban, ahol az édesapa csókkal kelti gyermekét, a hasán altatja el, óvja, védi, vigyázza. Milyen érzés lehet? Biztos jó. Bárcsak megtapasztalhatnám...Amikor az apa levehetné rólam a terhet. Amikor nem markol az ember szívébe a fájdalom a gyermekét nézve, hogy ez a  lélek nem kellett annak az embernek, aki őt teremtette, mert ott fekszik mellette és csókjaival mutatja szeretetét. 

Sajnálom a hat évet.  Sajnálom. Iszonyatosan. Sokkal jobb embert érdemeltem volna. 

Bocs. Ez most ki jött. Mert ki kellett jönnie. 

Apa és társ kerestetik!

Már egy ideje fent vagyok társkeresőn, és elmondhatom, hogy eddig jó tapasztalataim vannak. Szerencsére még nem talált meg egy aberrált állat sem, hanem értelmes fiatalemberek. Megmondom őszintén, én nem igazán írogatok senkinek, - főleg mert a büszkeségem nem engedi - másrészt azért, mert félek a csalódásoktól. :D  Mióta pedig kibővítettem a bemutatkozásomat azzal, hogy van egy kisfiam, azóta erőteljesen le is csappant a levelek száma postaládámban. :D (Egyébként az adatlapomon oda volt írva, hogy egy gyermek él velem, de hát a férfiak nagy része tudjátok mikor nézi végig....) De aki ezek ellenére is megkerestek, azokról legalább tudom,hogy tényleg nem jelent számukra gondot egy kisgyermek. 

Így hát bizakodással tekintek a jövőbe, reménykedem és nem adom fel, mert tudom, hogy én is megérdemlek végre egy normális, őszinte, hűséges férfit, aki Levit is szereti velem együtt. :)