Készülj fel!

Május elsején dolgoztam. Láttam egy kislányt - talán 16 - 17 éves lehetett - boldogan simogatta a nagy

pocakját, és közben gondtalanul nyalta a fagyit az iskolatársával. Őszintén szólva engem megrázott a dolog. Azért, mert ő még nem tudja mire vállalkozott. Azt gondolja (mint a legtöbb leendő anyuka általában, de ő pláne, mert még maga is gyerek), ez majd nem lesz nehéz, felkel hozzá éjszaka, eszik iszik a baba, és babaillat meg minden. De sajnos ez nem így megy. Én már csak tudom. Ha ezt lehetne (magát a gyereknevelést) tanítani, szívesen feliratkoztam volna a kurzusra. De ezt mindenkinek magának kell átélnie, és van akinek szerencséje van. És van akinek nem.  

Két és fél héttel ezelőtt. Éjjel fél három. A fiam ugatva, fuldokolva köhög. Olyan gyorsan keltem fel, hogy nem jutottam oda az ágyáig, elájultam. Mire feleszméltem, Levi ugyanúgy köhög, és sír. Pörög az agyam. Eszembe jutott, hogy nagyon gyorsan ki kell vinnem a levegőre, mert az jót tesz. Remegő kézzel hívom közben a mentőket - a központos hívja hozzánk az ügyeletet is. Hideg van és sötét, a félelemtől vágni lehet a levegőt. Gyerek becsomagolva a paplanba, papája fogja és sétál vele a kertben. Aztán végre jön az ügyeletes orvos, kúpot ad neki és inhalálják. Végül beülünk a mentőbe és elindulunk a késő éjszakában. A mentő hangosan zötyög az úton, ölemben a ziháló gyerek és nem sírhatok, mert tudom, hogy csak megijedne tőle. Megint erősnek kell lennem. 

A kórházban vérvétel, gyógyszerezés, és álmatlan éjszaka. Ülök a kényelmetlen székben, és bámulom a hajnalodó eget az ablakon át. 

Másfél nap múlva hazajöhettünk, 3 napig szedte a gyógyszert (gégegyulladás), én pedig megnyugodtam. 10 napra rá, megint, ugyanabban az időpontban eljátszódik újra a dolog. A mentőben ismét küzdök a könnyeimmel, a kórházban pedig megint álmatlanul nézem a fiamat, akinek lassacskán visszajön a  normális légzése. Újabb gyötrelmes két nap. Sírtam amikor csak tudtam, hagy tisztuljon a lelkem - de a gyerekem ne lássa. Sírtam a hideg földön, mert ágyat azt nem kap a szülő, sírtam a vécében. Azt hittem darabokra szakad a  lelkem, amit már így is többször nagy nehezen újrafoltoztam. Azt kívántam: Bárcsak itt lenne az apja, aki osztozna a terheimen, aki aggódva hívna telefonon, hogy mit hozzak utánatok? Hogy van? Mikor mehetek be? De nincs. Egyedül vagyok és magam kell elbírnom mindent. 

Mióta hazajöttünk alig alszom. Ha felébredek fél háromkor, legalább egy óra hosszáig biztos nincs alvás. Dolgozni sem tudok teljes odaadással. És rettegek az éjszakától. Félek elaludni, akár éjfélig is képes vagyok olvasni, mert nem tudom, mi vár éjszaka. Napi háromszor inhalálunk (szerencsére van a családban inhaláló gép, így nem kellett rá költeni tizenezreket), és lassacskán, de javul. Én pedig tele vagyok görccsel, mert a stressz felerősítette a tüneteimet. És várjam ki míg a fiam 5 - 6 éves korára kinövi ezt.

Miért írom ezt a posztot? Nem azért mert sajnáltatni akarom magam. Arra gondoltam, hogy segítségként írok nektek egy listát arról, hogy ne érjen felkészületlenül a dolog, ha netán mentő jön a gyerekért. Mindig legyen egy táska összecsomagolva ilyen helyzetekre és akkor nem kell majd kapkodni. 

A gyermek listája: 

• Pelenka (kb. 10 - 15 darab)
• Pizsama (1 - 2)
• Zokni, ha jár, legyen vastagabb is, hogy tudjon járkálni a folyosón)
• Papucs
• Törülköző
• Törlőkendő
• Kanál, pohár, cumisüveg, evőeszköz
• Egy kistakaró
• Természetesen a hozzá közel álló dolga
• Fürdető (kis kiszerelés)
• Váltóruha (több, ha lehányja, vérvétel esetén ha véres lesz, leeszi, stb), a harisnya nagyon hasznos ilyenkor
• A gyermek összes egészségügyi papírja
• Mesekönyv, kisebb játékok

A szülő listája (Persze ráér, ha később behozza a család, de van amit nem árt magaddal vinned):

• Kényelmes nadrág
• Felső
• Papucs
• Párna (ez nagy segítség, főleg ahol csak egy széket kap a szülő)
• Zsebkendő
• Törülköző
• Polifoam (ha aludni akarsz, mert mint írtam, nem mindenhol lehet leülni az ágyra, pláne lefeküdni)
• Váltás fehérnemű, zokni
• Pénz, iratok
• Evőeszköz
• Pokróc, de lehet kérni a kórházban, szoktak adni, ha kell
• WC papír

Áprilisi beszámoló

Sziasztok! Még mielőtt elutazunk Győrbe, gyorsan bepötyögöm nektek a beszámolót, amit már köhm...két hete ígérek kb. (Sőt, a nyereményjátékot sem felejtettem el, de egyelőre még nem tudtam ezzel foglalkozni.) Szóval, míg el nem indulunk csütörtökön, pórbálom rendbe szedni a lakást, már egész szoba kinézete van a Leviének és az enyémnek is. Nem nagyon bonyolódtam bele a dolgokba, mert nyárra úgyis szobafelújítást terveztem Levinél, játéktárolókkal, és minden rajztudásomat latba véve falfestményekkel. A következők vannak tervben: Micimackó, Tigris (ezeket mind imádja), Kisvakond. Aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle, lehet, hogy a végén tele lesz a fal felismerhetetlen absztrakt mesefigurákkal, lefolyt szemekkel. :D De az biztos, hogy már most gyűjthetek az akril festékre, mert sokba fog kerülni a dolog. 

A kórházról is ígértem beszámolót, így hát itt van: Elsején hasfájástól szenvedett, és mentővel el kellett vinni Szolnokra. Azért hívtam őket, mert Pesten azt mondták, ha bármilyen hasi problémája van, azonnal hívjunk mentőt, mert komoly lehet a baj. Azonban szerencsére nem az volt, viszont benntartottak bennünket 24 órás megfigyelésre, amiből 42, majd 72 óra lett. Végül hétfőn hazaengedtek minket. Ráadásul azért is benntartottak minket, mert Levinek tiszta kiütés volt a bőre, az arca is, mindene. A kórház előtt is mindennap vinnem kellett a dokihoz, a hasa is ment. Egyik nap azonban délelőtt is fel kellett vinnem (a saját orvosunk délutános volt akkor), mert a szeme is bedagadt. Na, attól az orvostól kaptam én olyan lealázást, hogy a mucsaröcsögei vénasszony sem köpött ki még a foghíjas szájából. Hogy mivel etetem én ezt a gyereket??? Apró magvas dolgokat adtam neki???  Nesquik??? (Azt nem is evett még, de mindegy...) Túrógombóc??? Mit képzelek??? (Azt ebédelt hétvégén akkor.) Mellesleg hiába mondtam, hogy esküszöm, mindennél kivártam az idejét, sőt. Tehéntejet meg igazán ritkán kap, azt is csak úgy, ha tejbegrízt készítek neki. Így hát le lettem ba*va, hogy ilyen szarokkal tömöm a gyereket, és most allergiás lett. Na hát el is bőgtem magam otthon, mert tudtam, hogy nincs igaza, és nem is volt. Még jó, hogy nem ő az dokink, mert  a kórházban is ugyanazt derítették ki, mint amit a saját háziorvosunk: VÍRUSOS volt a dolog. Nem tudják milyen vírus, mert nem oda küldték a mintát, ahova kellett volna (.....), de biztos az volt. De szépen rendbe jött, kapott gyógyszert, és másfél hét után szépen eltünedeztek a pöttyei. De őszintén még mindig görcsben van a gyomrom, hogy mikor fog megint előtűnni vajon...
Most meg meg van fázva, úgyhogy megint be kellett üzemelni az orrszi porszit - télen megúsztuk a betegséget, ilyenkor kell lerobbanni, mikor megyünk Győrbe...

De legalább sikerült átvenni a nyelvvizsga bizonyítványomat is. A szóbelim szerintem nem sikerült most, kikaptam a sport témakört. Hát én aztán rohadt sokat tudok a sportról. :D Azt sem tudom, hányan vannak egy focipályán. A képek, amikről beszélni kellett... hegymászás, futás, úszás és foci. Természetesen mindegyiket aktívan űzöm. :D Ráadásul egy fiatal, 17 éves srác volt a partnerem, aki persze, hogy mindent tudott róluk. :D

Nem tudom, mikor fogok legközelebb jelentkezni, de még szeretném nektek megírni a Baba szerdát is és pár húsvéti tippet is megosztanék veletek. :)

Pacal vagyok, egyedül én nem utazok!

Csakhogy magunkról is jelentsek egy kicsit... az utóbbi hetekben, mint már írtam a hasmenéssel küzdünk, ami hol előjön, hol nem. Gyakorlatilag már éjjel is kakás pelenkákkal álmodok, annyit kellett cserélnem az utóbbi időben... :D Hol a fogzás miatt, hol azért mert elkapta a nyári hasmenéses vírust, most pedig halvány lila gőzöm sincs miért. De nem adom fel, továbbra is kitartóan működök pelenkázó robotként a nap 24 órájában, és mosollyal a képemen készítem el a menta teát hasfogó porral és keverem a sópótlós vizet. Na jó nem. Namég. 

Ezektől eltekintve megvagyunk jelentem alássan, a föld még mindig csábítóbb a fiatalúrnak mint a magaslati levegő - amit bánok is meg nem is. Bánok, mert baromi nehéz, de tényleg úgy elmenni vele valahová egyedül, hogy ne okozzon problémát az, hogy hova tegyem le. Mert ha Szolnokra megyek vele pl. nem hagyhatom a földön, ha nekem el kell mennem vécére, vadidegenre meg természetes, hogy nem bízom. (Ezzel kapcsolatban várok tippeket, hogyan lehetne megoldani). Baromi fárasztó és idegölő, és közben kapom azokat a megjegyzéseket (drága nagyitól is), hogy nem igaz, hogy nem tudom megoldani egyedül, anyák ezrei tudják ezt megcsinálni, és amúgy is, miért nem vagyok egy szuperhíró, hogy nem tudok kinyitni egy babakocsit fél kézzel, bal kezemben a 9 kilós gyerekkel, és felszállni a buszra, meg jegyet venni. Hjaaaj. De ő tulajdonképpen nem nevezhető hiteles forrásnak, mert ő nem vitt engem meg a nővéremet majdnem minden hónapban havi háromszor orvoshoz, utazott fel Pestre - de ez mind nem igényel további taglalást, BÉNA VAGYOK ÉS KÉSZ és semmit nem bírok megoldani. :D Bezzeg az ő idejükben, amikor már szülés után egy nappal a falat meszelték meg cseresznyebefőttet raktak! A mi generációnk hozzájuk képest lócitrom. Pacalok vagyunk. Ez van.

Tegnap sikeresen megjártuk Szolnokot, szerencsére koraszülött utógondozásra már nem kell vinni, viszont hízókúrára van fogva a fiatal úr, az utóbbi hasmenéses időszak miatt. :D De amúgy meg lett dicsérve és én meg fellélegezhetek, hogy most már csak szemészhez, neurológushoz és a pesti orvosához kell cipelni. :D Ezek is aktuálisak lesznek hamarosan, jövőhéten bumlizhatunk a szemészetre, 19 - én meg neurológushoz. Hát nagyon remélem, hogy oké lesz minden. Bár az utóbbi nem hiszem, hogy el lesz ragadtatva attól, hogy még nem jár a lelkem. De én örülök neki - a nehézségek ellenére is), hogy még mászik, mert noha sokan azt hiszik, hogy a járás a legfontosabb lépcsőfok, nem az. A mászás erősíti a gyereket, segít az egyensúlyérzékben, és ha ez a lépcsőfok kimarad, késik, vagy csak nagyon rövid ideig tart, később tanulási és figyelemzavart is okozhat. Szóval hagy másszon a lelkem, a többi meg hagy bukdácsoljon 8 hónaposan, nem érdekel, hiába vigyorognak a hátam mögött, hogy bruhhahha, az enyém még egy éves sincs, de már megy, a tiéd meg 14 hónapos és még a földet nyalja! (Mellesleg erről majd még lesz szó hamarosan [szept. 9] a Baba hétfőn!)

Az éjszaka pedig olyan vihar volt, hogy majd be tojtam. Olyan hangosan dörgött, hogy már azt hittem, itt menten meghalok! :D És hogy Levi felébredt - e? Dehogy. :D

Ne felejtsétek, játszatok a nyereményjátékon a Facebook oldalamon és várom a vendégszerkesztőket is! ;)

Üdv, Tökmag anyu

Ha az élettől citromot kapsz, csinálj belőle limonádét

Régen írtam. Tudom. Múlthét csütörtökön felvettek mellé, és egy anyás kórteremben laktunk. Jó érzés volt végre mellette lenni, és úgy éreztem ő is nagyobb biztonságban érezte magát. A körülmények jók voltak, foglalkoztak velünk, és nagyon szerették Levit. Kedden engedtek haza minket, de még előtte kiszedték a lábából a varratokat. És persze, hogy ne legyen felhőtlen az öröm, megkaptam az újabb pofont, mert hát nehogy azt higgyem itt már minden rendben lesz. Egész életében veszélyben lesz. A műtét szövődménye bélösszenövés lehet, ami azonnali sebészeti beavatkozást igényel. És ez akármikor bekövetkezhet. Órákon belül olyan állapotba kerülhet, hogy....

És ezzel a tudattal kell élnem az életemet. Úgy érzem, soha nem lehetek már boldog. Sokan túlzásnak vélik ezt, de ha a saját gyermekükről lenne szó, ők is komolyan vennék. Annyira, de annyira kis szeletet kaptam az anyaság szépségéből - de ezért a kis szeletért is olyan szinten kapkodnom kell, hogy belefáradok. Igyekszem minden pozitívumot, jó emléket, szépséget magamba zárni, hogy minden olyan napomon, amikor már úgy érzem vége,  ezek adjanak erőt. Levi most már soha nem ehet puffasztó ételeket sem, tehát a tej, brokkoli, gyümölcsök java, káposzta, stb. kizárva. 

Ezt mondták nekem: "Amikor kiderül egy gyerekről, hogy bármi módon sérült (más, mint a "többi"), a szülőkben elindul egy gyászfolyamat. El kell siratni, el kell engedni azt a tökéletesen egészséges gyereket, aki a képzeletünkben él, hogy a helyére léphessen az az önmaga miatt tökéletes gyerek, aki viszont van, és megláthassuk azokat az örömöket, amiket ad."

Tudom, hogy lehetne még rosszabb, de mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Annyira fáj és csalódott vagyok, hogy a kisfiam nem kapta meg a lehetőséget arra, hogy boldogan és egészségesen élje le az életét. Pedig mit vétett??? Mit véthetett egy 8 hónapos kis lélek? Miért érdemli azt, hogy az apja, aki annak ellenére, hogy tudta, hogy beteg, újra meg sem nézte, és még érdeklődni sem érdeklődik iránta? Miért kell ennyit szenvednie? Miért? Miért? MIÉRT???  

Úgy éreztem, hogy végleg összetört a szívem, amikor a szobánkban lévő másik kisfiúhoz járt az apukája és a szemem előtt játszottak, ölelgette, puszilgatta. Olyankor egyszerűen el akartam tűnni a föld színéről, levegővé válni. Mert nincs annál nagyobb fájdalom egy anyának, amikor azt látja, hogy a kisfia az ágyon ülve nézi az apukát és a kisfiát, ahogy azok ketten szeretik egymást, s neki fogalma sincs arról, mit jelent az a szó, hogy "apa". És arról sem, milyen velejéig romlott ember az, aki őt nemzette. Hogy létezik olyan rossz ember, mint ő.  El sem tudom képzelni, hogy hogy élhettem le 6 évet ez az ember mellett, aki magára hagyta a kisfiát, még akkor is, amikor csak 50% esély volt arra, hogy életben marad. Aki magára hagyta a több mint 80 éves nagymamáját a több tízezres számlákkal, amiket neki kéne fizetnie. És azt sem tudom elképzelni, hogy hogy képes valaki így élni párjaként, mikor ezeket tudja. A dédi meglátogatta Levit a kórházban, örültem, hogy legalább az apai dédnagymamáját láthatja. Mondta, hogy nehéz egyedül, többször is elesett már, a székről, az utcán úgy, hogy azt hitte, sosem áll fel. Kirabolták a nyílt utcán. Alig van segítsége, mert aki megígérte, hogy vele lesz, amíg meg nem hal, lelépett. Annyira sajnálom, hogy nem tudok neki segíteni...

Azt mondták, hogy egy hős vagyok, amiért ennyi mindent elbírok. Én nem érzem magam annak. Már csak az árnyéka vagyok annak az embernek, aki pár évre ezelőtt boldogan, életvidáman elkezdte a főiskolát, tele célokkal és reményekkel. Azt tudom, hogy erős vagyok. Megedzett az élet. Csak belülről sorvadok. A mindennapi aggódás, gyomorgörcs lassanként emészti fel majd a lelkemet.

De ezt kaptam. Majd kihozok valami jót ebből is. Azt mondják, hogyha ha az élettől citromot kapsz, csinálj belőle limonádét. Hát az enyém már kurva erős limonádé lesz.

1 év

Utólagosan is elnézést kérek a nagy szünetért, nagyon nehéz napjaim voltak mostanában... neurológushoz, MR vizsgálatra jártam, Leventét is vinni kellett koraszülött utógondozásra, fejlődés - neurológiai vizsgálatra. Haladnom kellett a szakdolgozatommal is, ez a rohadt rekreáció már a fülemen jön ki... 

Egyelőre még nem derült ki, hogy SM -ben szenvedek -e, ahhoz hogy eldöntsék, még jó pár vizsgálat szükséges. Fél év múlva újra mennem kell MR - re, utána pedig a főorvoshoz megint a kórházba. Mostanában nem jöttek ki a tünetek, remélem ez így is marad, most a D vitamint kell szednem   ezerrel. Még az injekciót megúsztam, remélem ez így is marad majd.... 

Levente pedig remekül van, szépen fejlődik, a doktornő meg van vele elégedve. :) Szépen ül, fog, nyúl a tárgyakért, fordul oda - vissza, gügyög. :) Egyelőre még csak mi ültetjük le, de már nem is bírna meglenni hason... :D Szép egyenes a háta, nem dől el, szóval neki az állandó fekvés már bünti lenne. A doktornő még egy hónap haladékot ad neki, hogy magától fel üljön, utána besegít. De látta rajta, hogy alakulóban van, és valószínű, hogy oldalt fekvésből sikerül majd neki a felülés, mert látta, hogy támaszkodik a kezére. :) A kúszás még mindig nem akaródzik, úgy látszik, gurulva kényelmesebb elérni a tárgyakat. :D Egyébként már most látszik rajta, hogy egy nagyon kedves, szociális gyermek lesz, mert ma a védőnőnél ott ült mellette egy másik baba, és megtapicskolta, gügyögött hozzá, mosolygott rá, és odadobálta a játékát, hogy játsszon vele. :D Csodálatos egy kisfiú. :) 

És ma van egy éve, hogy egyedülálló vagyok - hihetetlen, hogy múlik az idő. Eljutottam arra pontra, amikor már minden áltatás nélkül azt mondom, hogy örülök, neki, hogy így történt. Örülök, hogy elment, mert nem lettem volna vele boldog. Nem volt normális, és nem is tudott volna apaként viselkedni, és nem csak azért, mert neki sem volt soha. Nem csak én nem éltem volna mellette nyugodtan, hanem Levi sem. Szép volt az a hat év, szép a maga kis élményeivel. Kamasz voltam, naiv,  bizakodó. :) De az utóbbi egy év sok mindenre megtanított. Nem mondom, hogy nem vagyok boldog - igaz, hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak már jobb éveim - de még ha magányosnak és szerencsétlennek is érzem magam, tudom, hogy egyszer én is megkapom azt a férfit, aki szeretni fog, és megbecsül. Még ha éveket is kell rá várnom. Boldog vagyok azért, mert velem van számomra a világ legcsodálatosabb kisfia, és olyan szülőkkel és testvérrel áldott meg az ég, akiknél jobban nem kívánhatok. Mindenben mellettem állnak, segítenek, s kiállnak mellettem, jóban és rosszban. Nekik köszönhetem, hogy az utóbbi egy évben nem a pszichiátrián kötöttem ki, vagy még rosszabb esetben a hullaházban. Mert bevallom, sokszor volt olyan pillanatom, mikor azt hittem, nem bírom tovább. 22 évesen még nem készül fel az ember ilyen dolgokra. De nekem fel kellett. Fel kellett dolgoznom, amikor az a 6 év, amiről azt hittem, szép, egy telefonhívás alatt darabokra hullott. Fel kellett azt is, amikor az élettelenül lötyögő fiammal elrohannak, s még egy pillantást sem vethettem rá. Amikor csak egy kis lyukon érhettem hozzá. Amikor úgy tudtam megfogni először, hogy a nővér éppen megigazította az inkubátorban a takaróját. De soha nem fogom elfelejteni azt a kék szempárt, amikor először rám nézett. Tudom, hogy tudta, hogy én vagyok az anyukája. És ennél jobb érzés nincs, higgyétek el.

És még sok minden volt, amit el kellett viselnem...de még mindig itt vagyok... :D Optimistának kell lenni, mert különben legyőz az élet, s ezt nem szabad hagyni.

Ja, és itt a beszámoló:

Szerencsére nagyon jó utunk volt, bár nem hittem, hogy jól fog sikerülni, mármint abból kiindulva, hogy hogyan kezdődött a reggel.. De elértük a buszt, az út közben aludt Levi, nem volt gond.

A doktornő megvizsgált rajta mindent, reflexeit, hogy tartja -e fejét, reagál -e zajokra, stb. Mindent rendben talált eddig. Azért írtam az "eddig"-et, mert minél nagyobb egy baba, annál nagyobbak az elvárások is. Kis baba, kis elvárás. A korának megfelelően remekül megcsinál mindent, de ez nem biztosítja azt, hogy a közeljövőben is kellően fejlődik majd. Szóval... 1 éves koráig folyamatos neurológiai megfigyelésre szorul...  Sírok is meg nevetek is. Sírok azért, mert nagyon nehezen tudjuk megoldani a beutazásokat, és folyton bennem zakatol a Miért? Miért pont mi? kérdés... Másrészt örülök, hogy legalább felügyelet alatt lesz, így ha le is marad, akkor is itt lesznek a szakemberek, hogy segítsenek. 

A hazafelé út is jól sikerül, a felénél felnyöszörintett egy kicsit, de mikor  kinyitotta a szemét, és  beszkennelt engem, vissza is hunyta. :) Csak már nehéz cipelni a 7 és fél kilós popóját... :D