1 év

Utólagosan is elnézést kérek a nagy szünetért, nagyon nehéz napjaim voltak mostanában... neurológushoz, MR vizsgálatra jártam, Leventét is vinni kellett koraszülött utógondozásra, fejlődés - neurológiai vizsgálatra. Haladnom kellett a szakdolgozatommal is, ez a rohadt rekreáció már a fülemen jön ki... 

Egyelőre még nem derült ki, hogy SM -ben szenvedek -e, ahhoz hogy eldöntsék, még jó pár vizsgálat szükséges. Fél év múlva újra mennem kell MR - re, utána pedig a főorvoshoz megint a kórházba. Mostanában nem jöttek ki a tünetek, remélem ez így is marad, most a D vitamint kell szednem   ezerrel. Még az injekciót megúsztam, remélem ez így is marad majd.... 

Levente pedig remekül van, szépen fejlődik, a doktornő meg van vele elégedve. :) Szépen ül, fog, nyúl a tárgyakért, fordul oda - vissza, gügyög. :) Egyelőre még csak mi ültetjük le, de már nem is bírna meglenni hason... :D Szép egyenes a háta, nem dől el, szóval neki az állandó fekvés már bünti lenne. A doktornő még egy hónap haladékot ad neki, hogy magától fel üljön, utána besegít. De látta rajta, hogy alakulóban van, és valószínű, hogy oldalt fekvésből sikerül majd neki a felülés, mert látta, hogy támaszkodik a kezére. :) A kúszás még mindig nem akaródzik, úgy látszik, gurulva kényelmesebb elérni a tárgyakat. :D Egyébként már most látszik rajta, hogy egy nagyon kedves, szociális gyermek lesz, mert ma a védőnőnél ott ült mellette egy másik baba, és megtapicskolta, gügyögött hozzá, mosolygott rá, és odadobálta a játékát, hogy játsszon vele. :D Csodálatos egy kisfiú. :) 

És ma van egy éve, hogy egyedülálló vagyok - hihetetlen, hogy múlik az idő. Eljutottam arra pontra, amikor már minden áltatás nélkül azt mondom, hogy örülök, neki, hogy így történt. Örülök, hogy elment, mert nem lettem volna vele boldog. Nem volt normális, és nem is tudott volna apaként viselkedni, és nem csak azért, mert neki sem volt soha. Nem csak én nem éltem volna mellette nyugodtan, hanem Levi sem. Szép volt az a hat év, szép a maga kis élményeivel. Kamasz voltam, naiv,  bizakodó. :) De az utóbbi egy év sok mindenre megtanított. Nem mondom, hogy nem vagyok boldog - igaz, hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak már jobb éveim - de még ha magányosnak és szerencsétlennek is érzem magam, tudom, hogy egyszer én is megkapom azt a férfit, aki szeretni fog, és megbecsül. Még ha éveket is kell rá várnom. Boldog vagyok azért, mert velem van számomra a világ legcsodálatosabb kisfia, és olyan szülőkkel és testvérrel áldott meg az ég, akiknél jobban nem kívánhatok. Mindenben mellettem állnak, segítenek, s kiállnak mellettem, jóban és rosszban. Nekik köszönhetem, hogy az utóbbi egy évben nem a pszichiátrián kötöttem ki, vagy még rosszabb esetben a hullaházban. Mert bevallom, sokszor volt olyan pillanatom, mikor azt hittem, nem bírom tovább. 22 évesen még nem készül fel az ember ilyen dolgokra. De nekem fel kellett. Fel kellett dolgoznom, amikor az a 6 év, amiről azt hittem, szép, egy telefonhívás alatt darabokra hullott. Fel kellett azt is, amikor az élettelenül lötyögő fiammal elrohannak, s még egy pillantást sem vethettem rá. Amikor csak egy kis lyukon érhettem hozzá. Amikor úgy tudtam megfogni először, hogy a nővér éppen megigazította az inkubátorban a takaróját. De soha nem fogom elfelejteni azt a kék szempárt, amikor először rám nézett. Tudom, hogy tudta, hogy én vagyok az anyukája. És ennél jobb érzés nincs, higgyétek el.

És még sok minden volt, amit el kellett viselnem...de még mindig itt vagyok... :D Optimistának kell lenni, mert különben legyőz az élet, s ezt nem szabad hagyni.