Ha az élettől citromot kapsz, csinálj belőle limonádét

Régen írtam. Tudom. Múlthét csütörtökön felvettek mellé, és egy anyás kórteremben laktunk. Jó érzés volt végre mellette lenni, és úgy éreztem ő is nagyobb biztonságban érezte magát. A körülmények jók voltak, foglalkoztak velünk, és nagyon szerették Levit. Kedden engedtek haza minket, de még előtte kiszedték a lábából a varratokat. És persze, hogy ne legyen felhőtlen az öröm, megkaptam az újabb pofont, mert hát nehogy azt higgyem itt már minden rendben lesz. Egész életében veszélyben lesz. A műtét szövődménye bélösszenövés lehet, ami azonnali sebészeti beavatkozást igényel. És ez akármikor bekövetkezhet. Órákon belül olyan állapotba kerülhet, hogy....

És ezzel a tudattal kell élnem az életemet. Úgy érzem, soha nem lehetek már boldog. Sokan túlzásnak vélik ezt, de ha a saját gyermekükről lenne szó, ők is komolyan vennék. Annyira, de annyira kis szeletet kaptam az anyaság szépségéből - de ezért a kis szeletért is olyan szinten kapkodnom kell, hogy belefáradok. Igyekszem minden pozitívumot, jó emléket, szépséget magamba zárni, hogy minden olyan napomon, amikor már úgy érzem vége,  ezek adjanak erőt. Levi most már soha nem ehet puffasztó ételeket sem, tehát a tej, brokkoli, gyümölcsök java, káposzta, stb. kizárva. 

Ezt mondták nekem: "Amikor kiderül egy gyerekről, hogy bármi módon sérült (más, mint a "többi"), a szülőkben elindul egy gyászfolyamat. El kell siratni, el kell engedni azt a tökéletesen egészséges gyereket, aki a képzeletünkben él, hogy a helyére léphessen az az önmaga miatt tökéletes gyerek, aki viszont van, és megláthassuk azokat az örömöket, amiket ad."

Tudom, hogy lehetne még rosszabb, de mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Annyira fáj és csalódott vagyok, hogy a kisfiam nem kapta meg a lehetőséget arra, hogy boldogan és egészségesen élje le az életét. Pedig mit vétett??? Mit véthetett egy 8 hónapos kis lélek? Miért érdemli azt, hogy az apja, aki annak ellenére, hogy tudta, hogy beteg, újra meg sem nézte, és még érdeklődni sem érdeklődik iránta? Miért kell ennyit szenvednie? Miért? Miért? MIÉRT???  

Úgy éreztem, hogy végleg összetört a szívem, amikor a szobánkban lévő másik kisfiúhoz járt az apukája és a szemem előtt játszottak, ölelgette, puszilgatta. Olyankor egyszerűen el akartam tűnni a föld színéről, levegővé válni. Mert nincs annál nagyobb fájdalom egy anyának, amikor azt látja, hogy a kisfia az ágyon ülve nézi az apukát és a kisfiát, ahogy azok ketten szeretik egymást, s neki fogalma sincs arról, mit jelent az a szó, hogy "apa". És arról sem, milyen velejéig romlott ember az, aki őt nemzette. Hogy létezik olyan rossz ember, mint ő.  El sem tudom képzelni, hogy hogy élhettem le 6 évet ez az ember mellett, aki magára hagyta a kisfiát, még akkor is, amikor csak 50% esély volt arra, hogy életben marad. Aki magára hagyta a több mint 80 éves nagymamáját a több tízezres számlákkal, amiket neki kéne fizetnie. És azt sem tudom elképzelni, hogy hogy képes valaki így élni párjaként, mikor ezeket tudja. A dédi meglátogatta Levit a kórházban, örültem, hogy legalább az apai dédnagymamáját láthatja. Mondta, hogy nehéz egyedül, többször is elesett már, a székről, az utcán úgy, hogy azt hitte, sosem áll fel. Kirabolták a nyílt utcán. Alig van segítsége, mert aki megígérte, hogy vele lesz, amíg meg nem hal, lelépett. Annyira sajnálom, hogy nem tudok neki segíteni...

Azt mondták, hogy egy hős vagyok, amiért ennyi mindent elbírok. Én nem érzem magam annak. Már csak az árnyéka vagyok annak az embernek, aki pár évre ezelőtt boldogan, életvidáman elkezdte a főiskolát, tele célokkal és reményekkel. Azt tudom, hogy erős vagyok. Megedzett az élet. Csak belülről sorvadok. A mindennapi aggódás, gyomorgörcs lassanként emészti fel majd a lelkemet.

De ezt kaptam. Majd kihozok valami jót ebből is. Azt mondják, hogyha ha az élettől citromot kapsz, csinálj belőle limonádét. Hát az enyém már kurva erős limonádé lesz.