“A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.”

Nem tudom mi a célja Istennek velünk. Állandóan próbára tesz minket, mi pedig álljuk  kegyetlen leckéinek súlyos rohamait. Mosolygunk, de küzdünk. Örülünk annak, amink van, és nem hagyjuk el egymást. Talán ezért vagyunk még életben. Nem tudom azt sem, hogy egy ilyen ártatlan kis lélekkel, mint a fiam, mi a baja. Talán véletlenül került a Földre és mindent megtesz azért,  hogy visszahívja? Márpedig én azt nem hagyom. És ő maga sem. Nekem nincs sok mindenem. Nincs házam, nincs autóm. És világot megrengető gondolataim sincsenek. Csak próbálok olyan jó anya lenni, amennyire tudok. Vele vagyok, és nem sajnálom a kiságya mellett elálldogált órákat sem, a kezét fogva. A szívem meghasad, amikor rám néz a könyörgő kék szemeivel, hogy "Anya, kérlek, adj enni, éhes vagyok". Nem tudok rajta segíteni, mert nem lehet. A két dolog összeférhetetlensége megőrjít, táplálnám, felvenném, hogy a karjaimban szunnyadjon el. Ehelyett csak megsimogatni tudom a fejét, s gyenge csókot lehelni kikötözött, szétszurkált kezeire. Az én lelkemben ugyanúgy ott vannak azok a sebek, lila foltok, mint a karján, a seb a szívemben még nagyobb, mint az ő hasán. Az övé begyógyul, az enyém nem. Mert tudom, hogy senki nem fogja visszaadni nekünk ezeket a napokat, amikor nem lehettünk együtt. Amikor több mint 100 kilométer van köztem és egy olyan lélek között, aki eddig számított rám,  tudta, hogy megnyugvást talál  óvó karjaim között. De most nem vagyok vele, s érzem, ahogy az egyre távolodó vonat feszíti a köztünk lévő köteléket, de elszakítani nem tudja. Csak kínoz, megőrjít a fájdalomtól. 

A napok telnek, elszállnak mint a könnyű sóhaj. Igyekszem erős lenni, de nem tudom meddig bírom még. Annyira akarom bírni... Legalább javul, és remélhetőleg hétvégén már enni is kap. Bárcsak ott tartanánk már!