Hú de régen írtam! Nos, töredelmesen bevallom, videót készíteni jobban szeretek, mint pötyögni, de talán jobb, ha le is írom. :) Most is neki látok egy rövidebb vidi készítésének, mert az előzőbe nem fért be minden. Naszóval az egyesület Inasképző tábort szervezett, ahol megtanulhattam a székely bútorfestés csínját - bínját (több kevesebb sikerrel sikerült is). :D Sosem volt jó kézügyességem, nem is igazán szerettem szöszölgetni apró dolgokkal - például a többsoros gyöngynyaklánc után, amit a népviseletemhez kellett fűzni, majd megőszültem, és azóta sem vagyok hajlandó gyöngyöt fűzni. :D Ennek immár több mint 13 éve. :D De a bútorfestés más tészta volt, szerettem és érdekelt. Ezek mellett pedig volt templomtorony látogatás, és sok más program. Szappan készítési bemutatót tartottam (elég nagy sikerrel), mindenki el volt ájulva, hogy pár növényi olajból, vajból, milyen szép alkotásokat lehet készíteni. Egyébként még mindig a szerelmese vagyok ennek a hobbinak, és szerintem egyre ügyesebb is vagyok. Tanulok és tanulok, fejlesztem magam - rám mindig is az autodidakta fejlesztés volt jellemző. Valahogy úgy jobban megragadnak a dolgok. :)
Akkor volt még kiállításunk is, ahol az egyesületben dolgozók munkáit mutatták be, többet között az enyéimet is. Nagyon nagy büszkeség volt látni a drágáimat, ahogy mutogatnak rá, és nézegetik, szagolgatják őket. :)
Voltunk még a Túri vásárban is, egyrészt lejárni a lábunkat, másrészt kisüttetni a zsírunkat, mert olyan meleg volt. :D De szerencsére egy jó pohár csapolt sör megoldotta a problémát. Sajna én nem találtam semmit magamnak, anya viszont vett egy házszámtáblát, amit fel is raktunk a ház falára...olyan magasra, hogy senki ne is lássa... :D
Augusztus 19-én egész délután dolgoztam, az egyesület kint volt a parkban az ünnepség alatt, mi szórakoztattuk a gyerekeket: volt egy csomó játék, és szerencsére nem ültünk unatkozva, mert elég népszerű volt a játékudvarunk. :) De estére végre letehettem a lantot - és már a családdal nézhettem végig a Demjén és a Fenyő Miki koncertet. Az utóbbi Levinél is nagy siker volt, úgy ugrált a papája nyakában, hogy majdnem lerepült. :D A tűzijáték már kevésbé nyerte el a tetszését, fél perc után rezignált tekintettel nézett maga elé a papa vállán, és nem értette, hogy ennyi ember miért örül ennek a hülye világító izének, ami ráadásul hangos is. :D
Aztán, végre teljesült az álmom, amivel három évig vártam. Elkészült életem első tetoválása. Sokat gondolkoztam rajta mi legyen, számomra a tetoválás egy önkifejező eszköz, ami az életedet tükrözi, mind azt jelenti, ami te vagy. A bőr nem olyan, mint egy festővászon, amire csak úgy lehet firkálni minden hülyeséget, mert az ott marad rajta örökre. Kell, hogy legyen valami jelentése, története egy tetoválásnak! (Véleményem szerint.) Mert lehet, hogy még 10 - 20 évig jól néz ki egy nonfiguratív ábra, vagy a cifra virágok, egy idő után mi lesz velük? Hát én vártam, mi lesz, ami az én történetemet elmeséli. Egy évvel ezelőtt megjött az első lökés - egy olyan betegség, ami gyógyíthatatlan, rokkanttá tesz és mozgásképtelenné; ki tudja mikor. Egy állat, ami mindig melegséget önt a szívembe - aki számomra a küzdést, a motivációt jelenti, a reményt, a hűséget. Mert még mindig küzdök a betegséggel: nem adom fel, csinálom, bármennyire is fáradt vagyok, görcsölnek a tagjaim, és ha ránézek az injekció okozta véraláfutásos foltokra a bőrömön, még jobban elhatározom, hogy márpedig csinálom a dolgomat, ameddig tudom. A motiváció kell ahhoz, hogy újra össze tudjam szedni az életem összetört darabjait: tudjam folytatni az iskolát, a nyelvvizsgát, a munkakeresést. Még reménykedem abban, hogy lesz egy férfi aki úgy fog szeretni engem, amilyen vagyok, és amivel együtt fog járni a betegségem - és hogy hűséges lesz hozzám. Számomra ezt jelenti ez első tetoválásom. Azalatt a két óra alatt amíg készült, minden fájdalom arra emlékeztetett, hogy álljam az élet csapásait, mert van még miért élni és küzdeni. Mindig lesz.
